37. hét

2008 július 1. | Szerző: Panna* |

 

Hm… Nem vagyok benne biztos, hogy meg tudom-e úgy fogalmazni azokat a bennem dúló érzéseket, amik kavarognak most bennem.

A tegnapi napom nagyon érdekesen alakult. Reggel NST-re mentem, az elsőre. Minimanó először nem törődött semmivel, aludt, de később megérezte a vizsgálat fontosságát, produkálta magát rendesen. Tökéletes lett minden eredmény. Illetve amióta meleg van, elég csúnyán bedagad a lábam, ezért az itteni orvos (nem akihez járok, hanem akivel nem vagyunk túl jóban) nem túl szép szavakkal figyelmeztetett arra, hogy teljesen só nélkül kellene enni. Azonnal elzavart vizeletvizsgálatra a védőnőhöz. Szerencsére ott mindent rendben találtak, a súlyom sem nőtt, vérnyomásom is rendben.

A saját orvosomhoz délutánra volt időpont megbeszélve. Ő is nagyon meg volt az eredményekkel elégedve, zárt a méhszáj, babóca befordulva a megfelelő irányba. Szép nagy, fejlett, de nem extrém óriás bébi. A méretei és fekvése alapján, szerinte kb. másfél-, két hét múlva meg is születik. Igaz, bő három hét van még papírforma szerint, de ha most megszületne, akkor sem lenne már semmi gond. No ez volt az a pont, amikor valami megfoghatatlan érzés kerített hatalmába. Ennyi? Nemsokára vége lesz? Annyira fog hiányozni ez a kis mocorgó a pocakomból… Kicsit (nagyon) „nemnormálisnak” tartom magam. Tudom a karomban tarthatom majd, de annyira imádom, hogy itt van bennem. Megbeszélem vele, hogy maradjon még kicsit a pocakomban. Még nem végeztem a ruhácskái rendberakásával sem. Kimostam már ugyan mindent, de még vasalva semmi sincs.

Szóval valami ilyesmiket érzek. Nem félek a szüléstől, sem az utána következő napoktól, hiszen tudom, hogy a lehető legszebb dolog történik velünk. Lesz egy kis bébikénk. Már most annyira imádom… mi lesz, ha kézzel foghatóan itt lesz??