Mocorgó :)
2008 március 7. | Szerző: Panna*
Annyi minden történik mostanában, hogy a bőség zavarában azt sem tudom, hol is kezdjem. Bár számomra a legfontosabb, hogy miniManónk 19 hetes korában (ez múlt hét szombaton volt) mocorogni kezdett.J Egyátalán nem ezt az érzést vártam… na ezt nem csalódottan írom, hanem sok kismamától hallottam, hogy pillangóverdesés-szerű, buborék, meg hasonló érzés lesz majd. Erre a mi drágánk egy jól irányzott rúgással jelezte, hogy már elég erősek a lábacskái vagy kezecskéi az efféle mozdulatokra. J No nem mintha fájdalmat okozott volna, csak meglepő volt. Még aznap este Apukája is kapott a tenyerébe egy tizenegyest vagy bal horgot. Azóta a legkedvesebb koraesti időtöltésünk, hogy Zoli a pocakomra teszi a tenyerét, miniManó pedig odakucorodik. Kisebbik lányom is beszállt a játékba, és talán még nem is tudja mit kell éreznie, de ott van és nagyon várja, hogy ő is sorra kerüljön. Vicces látványt nyújthatunk, mert szinte mindig van egy tenyér a hasamon. Számomra meglepően aktív a Manó, szinte egész nap érzem, hogy helyezkedik, forgolódik. Ismét voltunk orvosnál, rendben minden, szépen nő, mérete a korának megfelelő, szívhangja tökéletes, mindene a helyén van. Teljes bizonyossággal kisfiú. J Nem tudom, ki hogy van vele ilyenkor, én egy kicsit sokkoltam a környezetemet a hisztimmel, hogy már félidős vagyok, és szegény gyereknek nincs még semmije. (persze ez ebben a formában nem igaz, mert a kiságyat például már megvettük) Aztán, hogy ezért, vagy egyébként is így alakult volna, nem tudom, lázas babakocsi keresgélésbe kezdtünk. Aztán kb. a századik megtekintése után rátaláltunk álmaink járgányára. Mindent tud, amit el lehet várni tőle. Igazán szuper. Remélem miniManónak is tetszeni fog.
Ki lakik odabenn? :)
2008 február 17. | Szerző: Panna*
Hát kérem szépen növögetünk, növögetünk. MiniManó is és én is J . Illetve nekem csak a pocim, mert egyébként szerintem nem nagyon nőttem meg. Egyébként meg minden rendben van, telik az idő és én egyre türelmetlenebbül várom a pillanatot, amikor először érzem a mocorgást. Közben megoldódni látszik a genetika ügye is. Persze hogy semmi ne menjen simán és zökkenőmentesen, itt is adódtak nehéz, átgondolkodott napok, éjszakák. Az előző bejegyzéseimben utaltam már rá, hogy mi az, ami ajánlott (az orvosok szerint kötelező) és mi az, ami teljesen felesleges. Hát mi elvégeztettünk minden olyan vizsgálatot, ami szabadon válaszható volt. Szerencsére nagyon szépek és biztatóak az eredmények. Egyedül az AFP-vel gyűlt meg a bajunk. Ugyanis a doktorbácsi, a 13 hetes ultrahangon nagyon nagynak mérte miniManót, és másfél héttel hamarabb vették le az AFP szűréshez a vért. Amikor megérkezett az eredmény rá is írták, hogy ismétlés javasolt, mert alacsony lett az egyik érték, de arra meg már késő volt, mert már a 17. hetet is betöltöttem. Persze nagyon megijedtem, pedig épp előtte való nap voltunk 4D-s ultrahangon, ahol mindent rendben találtak. Úgy találtuk helyesnek, hogy felkeressük a régi nőgyógyászomat és kikérjük a véleményét, hogy ő mit tanácsol. Másnap meg is látogattuk és megerősítette a gyanúnkat, hogy a korai vérvétel miatt lehet alacsony az a bizonyos érték. Megbeszéltük a továbbiakat is, hogy bár másik városban lakunk, de szívesebben járnánk hozzá ezután a vizsgálatokra. Sőt (bár nem az első ember az egészségügyben akit megkérdeztünk és így vélekedik), nem találja felelőtlenségnek, ha nem megyek el a kromoszóma vizsgálatra. A 4D maga fantasztikus élmény, bár nekünk minden ultrahang az. De azért megállapítottuk, hogy igazán amit látni kell, azt a rendes régi ultrahang jobban mutatja. Nagyon szépen elmagyarázta a szonográfus, hogy épp mit látunk, illetve megmérte Manókánk minden porcikáját. Kihangosította a szívhangot, amit most hallottunk először. Lélegzetelállító volt. …és bár megbeszéltük, hogy nem szeretnénk előre tudni, ki lakik odabent, akkor ott nem tudtuk megállni és megkérdeztük. Illetve én kérdeztem meg. Nagyon egyértelműen megmutatta, és nagyon nagy az öröm, mert már tudjuk, hogy miniManót Zolikának fogjuk hívni.
Szeretném megköszönni NENE, Holyka, Evelin és Pumicica hozzászólásait. Sajnos még nem jöttem rá, hogy lehet az üzenőfalon válaszolni, de talán majd az is sikerül egyszer.
Sok minden történik mostanában
2008 február 1. | Szerző: Panna*
Hát jó régen jártam már erre. Történt azóta sok-sok minden. Megvolt a genetikai ultrahang. Minden rendben van szerencsére. MiniManó épp aludt amikor a doktorbácsi megnézte. De így legalább nyugodtan meg tudta mérni minden porcikáját. Csinált róla 3 „sztárfotót”, hogy az Apukája is meg tudja nézni. Aztán a nagy méregetéskor meg is állapította, hogy kb. kéthéttel nagyobb, mint amekkorának lennie kellene. No de ez egyátalán nem baj. A nagy bökdösésre miniManó persze felébredt, komótosan nyújtózott egyet, aztán pedig mocorogni kezdett. Minden alkalommal rácsodálkozom, amikor látom. Szinte hihetetlen, hogy csak egy arasznyi kisember, mégis oly tökéletes. Gyakorlatilag mindene megvan már, csak nőnie kell. Megérkeztek a négymarkeres teszt első eredményei is, amivel a Down-szindrómát szűrik. Ez nagyon jó eredményt hozott, 1:1632. Persze sejtelmem sem volt, hogy ez mit jelent, de a biológus hölgy türelmesen és teljesen érthetően elmagyarázta. A lényege az, hogy ha összevetik 1632 hasonló korú és egyidős várandós nő eredményét, abból várhatóan 1 gyermek születik betegen. Tehát, hogy az ő szavaival éljek, csak az életkorom indokolja a kromoszóma vizsgálatot. Jövő héten megnézik az AFP-t, ezt még összevetik az eddigi eredményekkel, aztán meglátjuk. Nyomaszt ez a dolog, mert szinte a vízcsapból is az folyik, hogy itt is-ott is beteg gyerekek születnek, és azt sulykolják az Anyukákba, hogy kell ez a vizsgálat, mintha ettől függne, hogy egészséges lesz-e a baba. De közben meg minden porcikám tiltakozik ellene. Valahogy mintha érezném, hogy baj lesz, ha hagyom magam rábeszélni. Szeretném minden bajtól megvédeni ezt a csöppséget, ha már eddig ilyen szépen vette az akadályokat. De jó lenne okosnak lenni…
Köszönjük, remekül vagyunk
2008 január 13. | Szerző: Panna*
Minden nagyon szépen alakul. Voltunk ultrahangon, gyönyörűen látszik minden porcikája Manókánknak. Még a fülecskéje is J. Jókat mosolyogtunk, mert annyira fickándozott a kis drága, hogy alig lehetett megmérni. Sógornőm kísért el, és felvette kamerával azt, amit a monitoron látott. Így bármikor visszanézhetjük mi is. Viszont tele a hócipőm a genetikai vizsgálattal… Erre ugye a korom miatt van szükség, mert olyan vén vagyok már. A papír halom csak nő, de konkrét tanácsot senki sem ad. A genetikai tanácsadáson az orvos szinte szó szerint felelőtlennek nevezett, amikor azt mondtam, hogy nem szeretném, ha kromoszóma vizsgálatot végeznének. Pedig szépen meg is indokoltam. Nem, nem a fájdalomtól félek, hanem attól, hogy a spontán vetélés veszélye kb. 17%-ra nő. (ezt az ismertető írja, amit felvilágosítás helyett kaptam) Ráadásul mire az eredmény megérkezik, addigra a mi kis miniManónk érezhetően fickándozik majd a pocakomban. Kész kisember már most is. Ha jó az eredmény, akkor feleslegesen kockáztatom a kis életét, ha meg ne adja Isten, de nem jó, akkor meg nem tudom, hogy szeretném-e a hátralevő hónapokat rettegésben tölteni. Tehát jó néhány átgondolkodott éjszaka és nap után arra a döntésre jutottunk, hogy megcsináltatom a négymarkeres vizsgálatot, majd egy nagyon jó nevű szonográfus (az ő telefonszámát a terhes gondozáson adta az asszisztensnő amikor csak ketten voltunk) megvizsgálja a babócát. Ezeknek az eredményétől tesszük függővé, hogy hason szúrjanak-e, vagy ne. Ha bármi nem tökéletes, én leszek a legelső, aki rohan és szúrat. Idő van még a döntésre bőven, mert a fent említett genetikus február 20-ra adott időpontot a kromoszóma vizsgálatra.
Névválasztás gyötrelmei és szépségei
2008 január 3. | Szerző: Panna*
Azt hiszem elérkeztünk arra a pontra ebben a témában, amikor már szinte röhögésbe fullad az egész. Megegyezésre persze nem jutottunk. Ha fiú lesz miniManó, akkor semmi gond, mert Apukája nevét kapja majd, de kislány névnél csődöt mondtunk egyenlőre. Már nagyon régen elterveztem, ha lesz egyszer kislányom, akkor csakis és kizárólag Panna lehet. Na igen ám, de ha tartja a papírformát a pici, akkor pont a névnapján, vagyis július 26-án születik meg. Ennyire meg nem lehet egy gyerekkel kiszúrni, hogy egy nap ünnepelje a kettőt. Ennek következtében elkezdtük nézegetni a lányneveket a naptárban. Persze voltak olyanok, amik nekem tetszettek, de apucinak pont nem és fordítva. Illetve olyanok, aminek pusztán a kimondásától fuldokoltunk a nevetéstől. Zoli szerint úgyis mindegy, mert Ő tudja, hogy csak fiú lehet. De mi van, ha mégsem?
Nem katasztrófa…csak Karácsony…
2008 január 3. | Szerző: Panna*
…óóó dehogynem. Na nem a szó szoros értelmében és általában, csak a mostani. Ugyanis a történet a következő:
Miután Zolinak a sérülése miatt csak feküdni vagy állni szabad, -de ez utóbbit csupán naponta néhányszor 20-30 percig bírja-, szépen lemondtuk az ünnepi családlátogatást. Az persze eszünkbe jutott, hogy majd hozzánk jön a család, de azt gondoltuk, hogy szépen apránként, a két nap alatt. De hát ember tervez… Karácsony napján reggel csengetnek, Édesapám jött és a felesége. Alig múlt el néhány perc, csengetés, az egyik bátyám családostul, ami 4 gyereket jelent és a párját. Pár perc, ismét csengetés, másik bátyámék négyen. Így a létszám a lakásban hirtelen 8 felnőttre és 8 gyerekre nőtt. Az oka, hogy így alakult az volt, hogy a testvéreim és mi közösen vettünk ajándékot Apuéknak, és nem akarták úgy odaadni, hogy mi nem vagyunk jelen. Az ötlet jó is lett volna, csak ha legalább előző nap elmondják, nem ér váratlanul. Persze jól esett, hogy itt volt mindenki, nem panaszkodom. Szépen lezajlott az ajándékátadás, egy darabig még beszélgettünk aztán mindenki ment a dolgára. Kicsivel dél előtt végre befutottak Józsiék, Zoli bátyja és családja. Ezt tudtuk, vártuk is Őket nagyon már. Maradtak délutánig, játszottunk, bohóckodtunk, majd Ők is hazamentek. Délután ismét csengetés: Öcsém egy villámlátogatás erejéig. Kicsit később csengetés: Anyuék. Majd estefelé az egyik kolléganőm jött a családjával.
Tehát jó volt, jó volt, de nagyon elfáradtunk. A karácsony másnapja viszont olyan unalmasnak tűnt, mert már aki jönni akart az volt, aki meg nem az úgysem jött.
Újra otthon
2007 december 30. | Szerző: Panna*
A kórházban tartózkodásunk másnapjára persze a nem kicsinek mondható családunk minden tagja és ismerőseink 99%-a tudta meg, hogy babánk lesz. Mindenki gratulált és szavát adta, hogy nem adja tovább a hírt. De lassacskán kezdem azt hinni, hogy még a pletykalapok is megírták, mert mindenki tudja. Kapok is mindenféle tanácsokat, mit egyek és mit ne, mit, hogy tegyek, mit ne. Próbálom ebből a számomra hasznosakat kiszűrni a többit meg a fülem mellett elengedni. Szerencsére remekül érzem magam. Nincs hányingerem, bár a pörköltféléket nem kívánom. Illetve vannak hajnalok, amikor csillapíthatatlanul tör rám az éhség. Szóval zugevő lettem.
December elején felkerestem – kisváros lévén- az egyetlen praktizáló nőgyógyászt. Megerősítette, hogy minden rendben, van már szívhang is. Úgy látszik miniManó a jókora pofon ellenére, amivel csepp kis életét elkezdte, köszöni szépen, jól érzi magát. Doktor bácsink is azt mondta, hogy talán épp az volt a jó, hogy ilyen aprócska volt még. Következő hétre kaptam időpontot a védőnőhöz, aki alaposan kikérdezett, és kiállította a gondozási könyvet. Ezzel kellett a terhes gondozásra menni, ahol megkaptam a beutalókat a további vizsgálatokra. Illetve biztosan begyűjtöttem egy feketepontot is, mert amikor az asszisztensnő megkérdezte van-e már választott orvosom, aki majd a szülést levezeti azt találtam felelni, hogy lévén még csak a 9. héten vagyok, ezen, nem gondolkodtam. Majd, mintha bűn lenne „ilyen öregen” gyereket szülni közölte, hogy mennem kell genetikai vizsgálatra is. Megyek én bárhova magamtól is, mert nekem is fontos, hogy figyeljenek, vigyázzanak ránk.
Voltunk azóta már belgyógyásznál és vérvételen is, minden rendben. Az év végi felfordulás miatt a genetika átcsúszik januárra, de ez nem hiszem, hogy gond lenne, mert a bűvös 12. hétig, még van hátra majdnem 2 hét.
Siker, aztán a nagy csattanás…
2007 december 30. | Szerző: Panna*
Hurrá! Most hogy mindenféle különösebb nehézség nélkül sikerült elindítani első saját blogunkat folytathatom…
Tehát… próbáltunk mindent megtenni a fogamzás érdekében. Vitamint szedtem és hát…khm az időzítést sem vicceltük el. Talán nem tűnik nagyképűségnek elég ügyesek voltunk, mert a második hónapban teljes lett a siker. A tesztet Zoli, a párom vette meg és másnap hajnalban (nov. 23-án) használatba is vettem. Annyira pozitív lett, hogy a mosdóból nem tudtam olyan gyorsan beérni a szobába, hogy az eredményt közösen nézzük meg. Nem mertem elhinni sem… én, aki már gyerekként anyuka akartam lenni, annyi sikertelenségen túl, most 36 évesen teljesült a vágyam. Legszívesebben világgá kiabáltuk volna az örömünket, de miniManó zsenge korára való tekintettel nem tettük. Csak Édesanyám, legkedvesebb barátnőm, egyik munkatársnőm és Zoli két munkatársa lett beavatva. Megbeszéltük, hogy karácsonykor az ajándékok mellé ezt a hírt kapják szeretteink.
Aztán mégsem így lett…
Másnap, szombaton Zoli, Anyukája és én frontálisan ütköztünk egy autóval. Az őrangyalkánk biztosan a vállunkon ült, mert bár súlyos sérüléseket szenvedtünk, de élünk és remélhetőleg teljesen rendbe jövünk. Hatalmas volt a riadalom, amikor a kórházban közöltem, hogy köszönöm szépen engem ugyan röntgenezni nem fognak. Így ultrahangon nézegették, hogy milyen belső sérüléseim vannak. Szerencsére csak hasi zúzódások voltak, és a térdem kellett varrni. Zoli nem úszta meg ennyivel, csigolyatörése lett. De a lényeg, hogy amikor a nőgyógyász vizsgált, 5 hetesnek megfelelő méretű és korú terhességet állapított meg. Bár szívhangot még nem látott, de ez korai is lett volna még.
MiniManó jól kapaszkodott J.
Prológus
2007 december 30. | Szerző: Panna*
Jól vissza kell mennem az időben, mert talán csak így lesz érthető az egész. Meg különben is „már” 10 hetes az apróság.
Nem vagyunk már gyerekek. Mindketten túl félresikerült kapcsolatokon, szerelmeken és csalódásokon. Mi a munkánk által találkoztunk és ismertük meg egymást. Az, hogy pontosan mikor és pláne hogy találtunk a magánéletben is egymásra, a mai napig talány.
Már több éve elváltam. Van két lányom 17 és 8 évesek. Sajnos egyiket sem én szültem, mert nem lehetett közös gyerekünk. Úgy szoktam mondani, ajándékba kaptam őket.
Kedvesem házasságban élt. Egy ideig tiltakoztam ugyan és próbáltam hárítani, de Ő annyira finoman, apró lépésekkel közeledett, hogy mire észbe kaptam rettentően hiányzott. Szeptemberben költözött hozzánk, addigra a lányok is megismerték, megszerették. Nekik sem volt közös gyermekük. Én sem vagyok már fiatal, így aztán nem sokat gondolkodtunk azon, hogy mikor szeretnénk babát.
Azonnal.
Ajajj, eltelt megint egy hónap…
2008 április 13. | Szerző: Panna*
Huh, de régen jártam már erre… Annyira telnek a napok, és annyira sok a tennivaló, hogy szinte ünnepnapnak számít, amikor huzamosabb ideig le tudok ülni kicsit olvasgatni, írogatni. Egy hónapja újra dolgozni kezdtem, na nem annyira esik jól, de több tényezős dolog volt, hogy erre a döntésre jutottam/tunk. Végül is, jól érzem magam, miniManó is jól van, szépen növöget és ficánkol. Jól megvagyunk. Minden pillanatát élvezem ennek az állapotnak, hihetetlenül jó érzés, amikor érzem a mocorgását. Legújabb szokásai: amikor nem tetszik Neki, hogy az íróasztal felett görnyedek, bebújik a bordáim alá, és ott mocorog. Olyankor szépen megkérem, hogy legyen szíves kicsit odébb húzódni és békén hagyni, dolgozni. A másik kedvenc időtöltése, hogy teljesen keresztbe fordul, és kifelé nyomakodik a hasfalam felé. J Elég vicces formákat ölt olyankor a pocakom. Nagyon jó nézegetni a pocim reggelente, (kávézni még vissza szoktam bújni) olyankor szinte mindenütt aprócska kezecskék, vagy lábacskák nyomogatják kifelé, és szinte hullámzik az egész. Gondolom, ilyenkor nyújtózkodik a drágám. Egyetlen kellemetlen dolog van csak, hogy nem tudok aludni. Pedig úgy érzem, nagyon kimerült vagyok, de éjjel 3 körül szinte mindig felébredek és akkor majdnem reggelig forgolódom, persze sehogy sem találom a helyem. Mostanában kettesben vagyunk a kislányommal. A „nagy” kollégiumban van, Apucink pedig egy rehabilitációs kórházban gyógyulgat. Erre még mindig a baleset miatt van szükség. Négy hetet mondtak, hogy szükséges, de lealkudta három hétre. Még így is nagyon sokára találkozunk. L nagyon messze van, és lehetetlenség meglátogatni is. Borzasztóan hiányzik. Mms-ben szoktam küldeni Neki pocak-fotókat, hogy ne rémüljön halálra, amikor meglátja mekkora elefánt méretű lettem. Tényleg szinte napról-napra csak nő a hasam. A múlt héten bevásárlás közben megkérdezték, hogy mikorra várjuk miniManót, és csodálkoztak, mert azt hitték, hogy csak pár hetem van hátra… Pedig azért annyira nem vagyok óriás. Szerintem.
Oldal ajánlása emailben
X